Jeleztétek páran, hogy írhatnék aktualitásokat is, de egyelőre nem nagyon tudok, mert napról napra egyre furcsább irányba eszkalálódnak itt a dolgok, és aggályaim vannak azt illetően, hogy leírjam-e ezeket itt a blogon. Ezeknek a lényegi infóknak a hiányában viszont nem tudom leírni az aktuális helyzetet, amit röviden úgy tudok összefoglalni, hogy szar. Vasárnap költözöm át az új helyemre, talán akkor, ha már nagyjából leülepedett itt minden, írok egy összefoglalót, mert megér egy misét azért a sztori. És most vissza a poszt-sorozatom befejező részéhez :-)

A vágtából való lófektetésem mára kisebb legendává vált itt egyébként. Ha Check Out szóba kerül, Alex sosem mulasztja el a lehetőséget, hogy elsztorizza :-D

Végülis túléltem azt a napot is, de kicsit bennem volt a para, hogy bár Alex nagyon normálisan kezelte az egész incidenst, de mi van, ha csak simán udvarias volt. Merthogy lényegében ott voltam egy rakás eldugult orrú, krahácsoló, sánta szerencsétlenségként, aki egész nap Carmexszel kenegette a orrát. A bokám közben kötelező jelleggel feldagadt, és az volt a mázlim, hogy simán sétálásnál nem fájt, csak bizonyos mozdulatoknál, amiktől igyekeztem tartózkodni.

A próbahét gyakorlatilag egy mindenre kiterjedő állásinterjú. A potenciális munkaadó megbizonyosodik róla, hogy a jelentkező meg tudja-e különböztetni a ló elejét a hátuljától, mindkét fél eldönti, hogy szimpatikus-e neki a másik, és működne-e így a munka. Vagyis fontos a jó benyomás.

Miután a keddi nap tovább traumatizálta az addig sem felhőtlen viszonyomat a légiközlekedéssel, nyugtalan álomba merültem. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a hálószoba közvetlenül a főút mellett van, amit egyébként mára már meg sem hallok. Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy valami irgalmatlan módon fáj a gyomrom, de csak így a félálomig jutottam el, aztán vissza is aludtam.

A vihar egyébként itt sem múlt el nyomtalanul; letépte a szél a fedeles tetejének egy részét, és mivel továbbra is viharos idő volt, ezen a bizonyos részen bevert az eső, a többi elem meg csak baromi hangos volt, ahogy a szél össze-vissza rángatta. Reggel -"koszolós" ruhám nem lévén- felmentést kaptam az össznépi ganyézás alól, Alexék megreggeliztettek, és megbeszéltük, hogy amíg meg nem érkezik a bőröndöm, szerelni fogom a lovakat nekik meg ilyesmi. Előző este egyébként a reggeli, délelőtti órákra jósolták, hogy ideér a csomagom.

Ígérem, hogy jó okkal szolgálok az ismételt totális eltűnésre. (Az előző poszt 2. része egyébként már 85%-ban készen van)

Vázolom a helyzetet dióhéjban: Decembertől új helyen dolgozom.

Az okokat nem szeretném részletezni itt a blogon, de a lényeg az, hogy nagyon rossz anyagi helyzetbe került az istálló, és a főnökeim között is konfliktusok vannak. Ennek következtében kettőnknek el kell most mennie, eladtak egy autót, és próbálják valamennyire gatyába rázni a dolgokat.

Egy hét alatt találtam új munkahelyet, maradok Németországban, csak a svájci határ mellé fogok költözni, Zürichtől kb 40 percre. Meglátjuk :-)

Meglepően jól viseltem ennek az egésznek a kipattanását, de most, hogy lefixáltuk az új munkát (tegnapelőtt), valahogy sokkal valóságosabbnak tűnik az egész, és nagyon szomorú vagyok. Nem akartam egyelőre elmenni innen, szeretek itt dolgozni, szeretem ezt a helyet és a lovakat is. Talán a lovakba a legrosszabb belegondolni. 3 ló áll a legközelebb hozzám, ők úgymond a "keménymag" Alex lovai közül, ők az állandók, akikkel a legtöbb versenyen együtt voltunk. A többi jön-megy, már a szemem se rebben ha elmegy egy ló, vagy új jön, de ők hárman különlegesek, azt hiszem barátok lettünk. Ők Corall, Zamia és Hermes. Azt hiszem közülük is talán Corallal a legszorosabb a kapcsolatom, és egyszerűen borzasztó belegondolnom, hogy itt kell őket hagynom, átmennem egy új helyre, és vadidegen lovakat "pelenkáznom". Brutálisan kemény lesz a váltás, azt hiszem.

Hermes, Zamia és Corall, aki állva alszik éppen :-D (direkt választottam otthoni képeket, nem puccos versenyeseket, ez a hétköznapi énjük )

Szóval ők az én kis elitalakulatom. Három homlokegyenest különböző személyiség, akikről gyakorlatilag regényt tudnék írni, és akik nagyon fognak hiányozni. Pfű, nem tudok most többet írni. Ilyenkor gondolkozom el, hogy lehet, hogy nem az én lelki adottságaimnak való ez a meló, és inkább maradnom kéne a saját, egy szem lovacskámnál :-) De az is igaz, hogy normál menetrend szerint most nem itt tartanánk....

Szóval ez a nagy helyzet, rövidesen jönnek még a posztok.

Hermes & Mon Amé

Most megint kicsit visszafele megyek az időben, mert egy ideje már elhatároztam, hogy a tavasszal itt eltöltött próbahetemnek mindenképpen kellene valamiféle emléket állítanom, annyira tipikusan rám jellemző balfasz történet az egész.

Március 31-ére (keddi nap) foglaltam a repjegyemet Budapest-Amsterdam, Amsterdam-Köln vonalon, visszafelé ugyanez, csak egy egész napos layoverrel Amsterdamban. Az ezt megelőző hétvégén a videoszolgálaton dolgoztam a Fedettpályás Döntőn, ahol is szombattól kezdve már beteg voltam, vasárnap estére pedig alig láttam ki a fejemből és lázas voltam. Hétfőn gyakorlatilag egész nap az ágyban feküdtem és Aspirin Complexet tömtem magamba a gyors és látványos javulás reményében, ami ugyan váratott magára, de mindenesetre azt gondoltam, hogy ennél azért sokkal szarabb legalább már nem lehet a helyzet. Természetesen, mint már annyiszor, tévedtem.

Nem tudom mennyire él élénken az emlékezetetekben, de pont akkor csapott le Európára, de leginkább Németországra ez a kis Niklas névre keresztelt hurrikán-szerűség, és már hétfőtől kezdve mocskos egy időjárás volt még Pesten is. Na hétfőn ebéd után érkezik az sms és e-mail a KLM-től, hogy sajnos a másnapi Amsterdam-Köln járatomat törölték, majd jelentkeznek a fejleményekkel. Így, ennyi. Szuper. Átnyálaztam a honlapjukat, telefonon nem lehetett elérni őket, láttam, hogy emberek százai próbálkoznak a facebookon. Megnéztem a Schiphol honlapját és elképesztő mennyiségű járatot töröltek már hétfőn is, és kissé csodálkoztam is, mert mondom oké, hogy picsa nagy szél fúj (mármint itt Budapesten), de azért legalább egy tengerentúli járat csak fel bírna szállni... Így visszatekintve nem is értem a logikámat, aminek mentén ezt az egészet akkor végiggondltam :-D De betudható a láznak és az elfogyasztott gyógyszerek mennyiségének.

Estére megszületett a megoldás; jött az e-mail, hogy átfoglalták az egész keddi utamat a Lufthansához, az új útvonal pedig Budapest-München, München-Köln lett.

Az utazás napjára már egy fokkal jobban lettem (nem volt lázam), viszont elkezdtem rettenetesen parázni az úttól. Alapból tartok a repüléstől, ha minden simán megy, akkor én is simán elvagyok, de amint jön valami kis turbulencia, akkor végem. Pedig pont a múltkor kiszámoltam, hogy 80 körüli repülőutam volt már, sok ezek közül tengerentúli, szóval lett volna már rá időm, hogy hozzászokjak. Kis adalék a képhez, hogy néhány héttel előtte történt a Germanwings katasztrófa...

Lényeg a lényeg, hogy ordas nagy szél fújt Ferihegyen, kapásból késett a gép fél órát, aztán felszálltunk... Brutál turbulencia, facsarom a vizet a szék karfájából, amikor egy nő frankón elkezd "sikkantgatni".Na kész, ott végem volt rögtön, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, vagy felpofoztam volna a nőt, de leginkább a kettőt egyszerre, aztán nagy kínkeservesen elértük az utazómagasságot, és a kellemes hangú stewardessek bemondták, hogy sajnos csak korlátozott mennyiségben tudnak ételt és italt felszolgálni, ugyanis NEM TUDTÁK CSATLAKOZTATNI A GÉPHEZ A CATERING EGYSÉGET MÜNCHENBEN A SZÉL MIATT!!! Na ezen a ponton kezdtem el kételkedni, hogy jó ötlet volt-e ez az egész, hogy én majd itt nekiindulok a nagyvilágnak már megint.

A leszállás Münchenben legalább olyan horror volt mint a felszállás Ferihegyen, csak ezúttal extra hangeffektek nélkül. A földön viszont szembesülnöm kellett a következő problémával; a félórás késés miatt több, mint valószínű, hogy nem fogom elérni a csatlakozásomat. A vége az volt, hogy futólépésben csapattam keresztül az egész terminálon a mozgójárdák segítségével (mert persze PONT a túloldalon volt a kapu a kölni géphez, hol máshol...), és közben végig azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e most jobb nekem, ha elegánsan, kényelmesen lekésném ezt a gépet és mondjuk holnap reggel mennék tovább, de mielőtt még leokézhattam volna magamban ezt az opciót, megérkeztem a kapuhoz, ahol rajtam kívül még hat ember állt úgy, hogy a gépet már lezárták. A boarding agent valahogy nagy nehezen felkönyörgött minket (pedig addigra már mantráztam közben, hogy légyszi ne sikerüljön), aztán amikor kigurultunk várakozni a felszállásra, és az egyhelyben álló A319-est LÖKDÖSTE a szél, akkor már kezdtem nagyon durván magamon kívül lenni a félelemtől. Megint egy irgalmatlan szörnyű felszállás következett, nem vagyok egy gyenge gyomrú gyerek, de most már tényleg azt hittem hogy kelleni fog a papírzacsi.

Utazómagasságon úgy nagyjából elviselhető volt a dolog, de szerintem én ekkortájt vagy nem sokkal ezután már sokkban lehettem, mert amikor elkezdtünk ereszkedni, na akkor úgy frankón halálfélelmem volt. Életemben nem voltam még ennyire beszarva és tényleg azt hittem, hogy itt most simán el fogok patkolni, már majdnem a falat kapartam. Aztán annyira elfáradtam abban, hogy 200 volt a vérnyomásom, hogy majdnem beájultam (közben permanens hányinger), aztán megint felpörögtem, de mondom most már mindjárt itt kell legyen a kifutópálya, már biztos nem kell sok, pillanatokon belül földet értünk. Na ekkor felzúgtak a hajtóművek, és olyan erővel indult meg a gép felfelé, hogy a fejem a gyomromba zuhant. Átstartolás. Kapkodva be is mondta a másodpilóta, hogy meg kellett szakítanunk a leszállást, de ez egy TELJESEN MEGSZOKOTT PROCEDÚRA (érted??!!), és nemsokára a kapitány részletes tájékoztatást fog adni. Na én itt már gyakorlatilag hiperventilláltam és teljesen biztos voltam benne, hogy mind meghalunk.

Megint felküzdöttük magunkat utazómagasságra, és akkor megosztotta velünk a kapitány, hogy a leszállópályán 90km/h-s oldalszél volt esővel, most átmegyünk egy várakozó zónába és 20 percen belül újra megkíséreljük a leszállást (nem lehetne, hogy itt maradjunk amíg elmúlik a vihar??). Szerintem ekkorra az agyamban kiégett valami biztosíték már, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Szerencsére a második próbálkozás sikerült, és egy, az előbbihez kísértetiesen hasonlító, borzalmas ereszkedés után földet értünk Kölnben.

Jött az sms, hogy a csomagom Münchenben maradt (micsoda meglepetés), írtam gyorsan szüleimnek, hogy még élek, és majd jelentkezem, majd a reptéren az első utam a mosdóba vezetett, arcot mosni meg egy pillanatra egymagamban lenni, mert még mindig remegett kezem-lábam. Bejelentkeztem a poggyászosoknál, hogy hova küldjék ki a bőröndömet holnap, és mindezek után vett fel Alex, a főnökasszonyom a bejáratnál. Gondolom nem kell részleteznem ,hogy milyen állapotban voltam addigra :-D

Ez a sztori egyébként a mai napig felzaklat ha elmesélem, vagy mint most jelen esetben, leírom. Oltári szemétség, hogy pont egy repülés-parás emberrel kell, hogy ilyen történjen. De legalább egyben megérkeztem. Egy db kézitáskával, meg a ruhával ami éppen rajtam volt. Alex megvacsoráztatott, megmutogatta gyorsan a sötétben az istállót (mert addigra már 10 óra körül volt), aztán mentem a leendő lakásomba. Felhívtam fatert, és 20 percen keresztül hisztérikusan, már-már kiabálva ecseteltem ,hogy ilyen elbaszott napom még soha az életben nem volt. Ha akkor valaki azt mondta volna nekem, hogy vagy egy ugyanilyen repülőút haza, vagy gyalog kell menjek, esküszöm, hogy a gyaloglást választottam volna.  A telefon után kaptam egy laza sírógörcsöt, majd elmentem zuhanyozni, és az volt életem eddigi legjobb zuhanya. A mai napig eszembe jut néha, hogy ennek a zuhanyzónak köszönhetem ezt az élményt, imádom.

 Folyt. köv.

Vagyis igazából már jövő héten lesz kerek négy hónapja, hogy Németországban vagyok. Még leírni is sok.

Nem véletlenül volt ekkora szünet a blogírásban, néhányótoknak említettem, hogy nem érzem autentikusnak a dolgot, valami nem stimmel, kell egy "letisztázó" poszt, de az istennek nem akart megérni. Nagyon inspiráló hatással volt rám a héten egy meglehetősen felkavaró, már-már rémálmom, amiben újra az előző munkahelyemen dolgoztam :-D (a kedves kollégák remélem tudják, hogy őket változatlanul imádom :-D)

Ha visszagondolok a kezdetre, és a mai napra, a kettő között átívelő szakaszban hihetetlen sok minden megváltozott az életemben, és egyúttal bennem is. Valószínűleg ezt éreztem menet közben, és erre nem találtam semmiféle kézzelfogható magyarázatot, vagy leírást. Aztán később nagyon zavart, hogy amikor mindezt igyekeztem gondolatban megfogalmazni, mindig valami, a külföldi élettel/munkával kapcsolatos halálosan unalmas, elcsépelt közhelynél lyukadtam ki. Majd rájöttem, hogy az általam közhelyként aposztrofált megállapításokat úgysem tudom elkerülni ebben a történetben, úgyhogy végül lemondóan legyintettem :-)

Visszatekintve azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem volt jó a hozzáállásom az elején, pedig azt hittem, hogy igen, és hogy marhára keményen tudok dolgozni. Hát nem. Az első meglepetés akkor ért, mikor az első hónap tájékán a főnökeim leültettek, és megkérdezték, hogy egyébként így szeretek-e itt dolgozni, mert hogy ők marhára tanácstalanok és nem tudnak kiigazodni rajtam. És nem értettem, hogy miért. Talán kicsit fel is voltam háborodva. Így visszatekintve most már tudom, mi változott azóta. A hozzáállásom.

Egy példa: nyűgösnek találtam az elején ezt a takaró-mizériát 20 lónál, hogy éjjel hideg van, takaró fel, napközben ha megy a jártatóban meleg van, takaró le, ez az istálló napközben hűvösebb, takaró marad, a másik felmelegszik, takaró le, ez frissen van nyírva, az szőrösebb, valamint ezek végtelen számú kombinációja. Ennek nyilván nem adtam hangot, csak belül mindig kicsit morcogtam. Mostanra meg én lettem a legnagyobb "takarónáci" az istállóban, aki képes este fél 10-kor is kimenni ha elkezd fújni a szél, vagy esni az eső és megbizonyosodni róla, hogy kell-e takarni a frissen nyírtakat, valamint, hogy csak a frissen nyírtakat kell-e takarni, vagy a szőröseket is :-D (Az esti körletet a főnökeink csinálják alapesetben egyébként.) A két verzió közötti különbség mindössze annyi, hogy most már teljesen magaménak érzem az egész munkakörömet, és ez kívülről is látszik. Ez a fajta mániákusság mondjuk kicsit már a ló túlsó oldala felé közelít, de bízom benne, hogy majd beáll az egyensúly. Talán épp emiatt történhetett meg az is egy két hetes versenyen, hogy a közepén észrevettem az egyik lónál egy nagyon kezdetleges kólikát, és a doki tudta még doppingmentes szerrel kezelni, így a ló versenyezhetett tovább.

Szép lassan rájöttem, hogy mennyi minden belefér egy napba, amit nem is gondoltam volna, és nem is kell beleszakadni a munkába. Ehhez mondjuk kell az itteni jó háttér is, amit a magyarországi munkahelyeimhez képest úgy tudnék jellemezni, hogy a stressz hiánya. Nincs semmiféle felesleges feszültség, vagy üres körök és problémázás. Ami különösen azért érdekes, mert óriási a felelősségünk ezekkel a drága lovakkal, és amíg egy cégnél, ha hibázik valamit az ember, akkor valahol, valamiféle védőháló mindig van, valamilyen megoldás mindig adódik, addig itt ha balfasz vagyok és összetöri magát a ló versenyen a patamosóban, vagy leugrik a kamionról, akkor az egyedül az ÉN problémám, és nem lehet helyrehozni. És mindezek ellenére sokkal nyugodtabb és motiváltabb vagyok, mint eddig bármikor.

Biztos emlékeztek még az első posztjaim egyikére, amiben írtam az erdőről, ahova Szotyival járunk ki sétálni, hogy mennyire be voltam darázva tőle :-D Mostanság már simán elsétálgatok ott közel egy órát úgy, hogy üvölt a fülemben a zene, és a legnagyobb félelmem az, hogy egy másik kutyasétáltató esetleg nekiállna velem csevegni. Furcsa volt az elején, hogy a környéken mindig mindenki mosolyogva előre köszön. Mindig viszonoztam, de kissé kínosan éreztem magam. Mostanra már természetesen jön a mosoly tőlem is, reflexszerűen, és igyekszem beelőzni a szembejövőt a köszönéssel :-) Most már nem találom furcsának, ha egy ismeretlen élből mosolyog rám. Ez a normális.

 A kezdeti honvágyam is átalakult időközben valami mássá. Az első két hét KEGYETLEN volt, így, csupa nagybetűvel. Aztán szépen lassan elkezdtem otthon érezni magam itt is. Most már csak néhány ember, és momentumok hiányoznak, például a sarki krimóban melegszendvicset enni ice teával, majd utána leküldeni még egy fagyit egy jó nyári estén, mindezt max 600 Ft-ból :-D Vagy a szüleimmel Investigation Discovery-n nézni az őrültebbnél őrültebb bűntényeket és közben részletesen kommentálni. A sor hosszú, de van helyette most valami más, valami új, ami már eddig is nagyon sokat tanított nekem. Nem tudom meddig fog tartani, de most érzem csak igazán, hogy ez csak a kezdet, és olyan hatalmas ez a világ, olyan határtalan lehetőségekkel.....

És azt hiszem most már a blogolás is könnyebben fog menni :-D

Nagyon lemaradtam most, de mentségemre szóljon egyrészt, hogy rettentő ratyi a netbookom, és sírok, amikor posztot kell írnom és képeket feltöltenem, másrészt eléggé megfáradós volt az elmúlt másfél hét. Cserébe sok képem van!

Jártunk megint versenyen, és a szabadnapomon pedig elkirándultam Bonnba. Na ez már inkább nekem való volt, felszabadító érzés volt Köln után, szuperül éreztem magam! Ezt már csak a készített fényképek száma is mutatja, volt kedvem kattintgatni, lődörögni.

Nagyon szép város, és valahogy sokkal jobb a hangulata, vannak zöld terek, parkok, mondjuk ehhez kapcsolódik az egyik nagy fájdalmam is, a botanikus kert, ahova nem lehet kutyát vinni, így Szotyolával kénytelenek voltunk a kerítésen kívülről leskelődni. A képeket Mira javaslatára mozaikba rendeztem volna, ha lehetne 10-nél több képet, így most a galériával próbálkozom, amit az alábbi képre kattintva tudtok elérni. Remélem meg is fogjátok nézni ;-D

(Szerk.: Jelezzetek vissza légyszi, hogy látszódnak-e a galériában a képaláírások, mert az én csudálatos kompjúteremen sajnos nem...)

Kicsit csaltam, mert autóval ugrottam át, szóval nem voltam most igazi utazó, de este a sok talpalás után azért nagyon jólesett, hogy nem kellett még vonat + busz kombóval hazavergődni. Bár jól meglepődtem, mert előzetesen megnéztem Google Mapsen, hogy hogyan tudok odajutni, merre kell mennem a városban és hol fogok parkolni, aztán pesti gyerekként valahogy automatikusan otthoni nagyságrendekben gondolkoztam, majd marhára meglepődtem, hogy milyen gyorsan jön egymás után minden, és hipp-hopp ott vagyok a célállomáson.

Na és amiről még feltétlenül szót kell ejtsek: a bratwurst! Eddig egészen egyszerűen a hideg kilelt már a látványától is, mert szerintem leginkább úgy néz ki, mint egy ronda hernyó, de múltkor a bornheimi versenyen ettem egy sült változatot sült krumplival, és marha jó volt! Ezek után Bonnban már bátrabban toltam egy adagot, íme, rettentő bizalomgerjesztően néz ki:

De azért persze leküldtem utána még egy adag jóféle olasz fagyit is :-)

 És ha már "gasztronómia": lehet, hogy én vagyok alulművelt Hariboból, de én még ilyet életemben nem láttam :-D Egy ideig bizalmatlanul szemeztem vele az áruház polcán, de aztán engedtem a kísértésnek, és mostanra ez lett a legújabb kedvencem:

A bonni galériából kihagytam egy kollázst is még, eszméletlen aranyos volt élőben. Szotyi teljesen rákattant a kacsákra, ezt örökítettem meg:

 Illetve van még egy dolgozós képem is, a lovaglós az túl uncsi lett volna, így helyette azt választottam, amelyiken épp az oberbachemi versenyen (05.25, pünkösd) ázom :-D Illetve ez még csak az ázás legeleje volt, mert késő délutánra, pont a nagydíj kezdésekor nagyon durván leszakadt az ég, és iszapbirkózás volt a melegítőpályán.

Vicces a folyamat egyébként, ahogy így szépen rázódok vissza a puhányságból. Először a hátam fájt, aztán az elmúlt, utána a derekam, az is elmúlt, most pedig a legújabb, hogy a jobb kezemen a középső ujjam, amit anno hosszában (!!) eltörtem (hosszú történet xD), úgyhogy az eddigi statisztika alapján lassan neki is be kell állnia a sorba és csendben tűrnie :-D De egyébként nem kell megszakadni a munkában, csak most néha kicsit besűrűsödik a dolog, mert az egyik srác két hete eltörte a kezét, szóval alapból emberhátrányban vagyunk.

Záróképnek pedig ismételten egy panorámát hoztam, ezúttal a Rajnáról, Bonnban fényképezve:

Eltelt egy újabb hét (vagyis már több, mint egy hét), és mindez viharos gyorsasággal. Most már kezdem magam én is, meg a kutty is otthon érezni, kezdenek kialakulni a mindennapi rutinok, ésatöbbi. Na de mielőtt kicsit is kényelmesen érezhettem volna magam, jött a verseny! :-D Szerencsére közel volt, kb. félórányira innen (Bornheim, sima nemzeti), szóval minden nap jövés-menés, és általában csak fél napokat kellett ott tölteni, én megnyertem a csütörtököt és a pénteket magamnak (A nemlovasoknak: lóápolóként kell menni ilyenkor a lovakkal, felszerelni a versenyzőknek, segíteni melegíteni, meg ami még akad).

A helyzet az, hogy én már nem is emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára úgy versenyen, hogy kamionról kellett lovat szerelni, szóval elsőre elég nyomorultul éreztem magam hirtelen, de szerencsére hamar visszarázódtam.

Befontam pár fiatal lovat, de neki volt megörökítésre alkalmas teste is hozzá: Hermes

Itt pedig már teljes harci díszben

A kihelyezett műhelyünk

Összességében jó móka volt, a mostani héten is megyünk egy nemzetire, egyelőre csak imádkozom h jobb idő legyen, mint most szombat óta, mert jelenleg a pulóver + kabát az alap, és ma már esegetni is kezdett hozzá...

Vasárnapra nagyon előrelátóan lestoppoltam az autót, gondoltam majd bemegyek Kölnbe. Erre szombaton az egyik kollegina felkapcsolva felejtette a világítást vagy ilyesmi, és csontra lemerítette az akksit, ez az én formám :-D De nem adtam fel, kinéztem a busz + vonat útvonalat, és bementünk Szotyolával úgy. Őszintén szólva csalódás volt, mert bár tényleg nagyon szép város, oltári koszos és szemetes gyakorlatilag mindenhol, és nagyon sok rosszarcú figura van mindenhol. Mondjuk az én szívemet már elrabolta Amszterdam, és van egy olyan érzésem, hogy a vezetést csak Wellington (NZ) tudná átvenni, vagyis rettentően elfogult vagyok.

Ja és teljesen véletlenül belefutottam az IDAHOT (Május 17: homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnap http://dayagainsthomophobia.org/ ) gyűlésbe a dóm mellett. Sok ember, beszédek, színes zászlók, lufik és jó hangulat:

A végén zene, mindenki elengedte a lufiját, örülés :-)

Nem csináltam túl sok képet, de azért ideválogattam néhányat ezek közül. A Szotyi + dóm képért előre is elnézést, de egyszerűen nem tudtam úgy ügyeskedni, hogy beleférjen az egész, barbárság, tudom :-D

Bier Museum - komoly szellemi műhelynek tűnik :-D

mMájusfa?

A kedvenc képemet hagytam a sor végére :-)

Így elsőre ennyire futotta egy délutáni kirándulásból, majd biztos megyek még vissza, hátha változik a véleményem is majd még. De az igazság az, hogy gondolatban már a következő, messzebbi kiruccanásokat tervezgetem ;-)

Zárásnak még itt egy kevésbé urbánus kép az egyik esti kutyasétáltatásból, amikor új utakat fedeztünk fel Szotyival:

A helyzet az, hogy elég vegyes napokon vagyok túl. Kezdjük azzal, hogy úgy indult a péntek reggelem, hogy ráesett Szotyira egy 20 kg-s forgácsbála. Szotyi 7,8 kg.... Elképesztő módon megúszta az egészet egy lightos kis sántikálással, a héten igyekszem még pihentetni. Mindenesetre senkinek nem kívánom ezt, amit akkor átéltem, szörnyű volt :-( Annyi kellemetlen hozadéka van még a balesetnek, hogy azóta rettenetesen fél az istállóban, remélem csak idő kérdése és fel fog oldódni.

A munka olajozottan megy, és ami a legfontosabb: nem érzem úgy egy hét után, hogy meg fogok halni bele :-D Persze vegyes a paletta mert vannak teljesen retardált és übercuki lovak is, ahogyan az lenni szokott, ennek megfelelően keserítik-, avagy könnyítik meg az életünket.

Az első szabadnapom (vasárnap) viszonylag uncsi formát mutatott: takarítás, kutyaséta, alvás, filmezés. De rám fért. Kutyasétáltatáshoz kaptam jó tippeket, hogy merre érdemes menni, csodaszép erdő, kevés mező, tényleg órákat el lehetne ott bolyongani, csak az az egy problémám van, hogy mocskosul félek egyedül az erdőben, sosem sétáltattam erdőben egyedül kutyát még :-D Viszont cserébe ilyen mindenféle giccses helyeken lyukadtunk ki:

Az ott egy fehér szotyifenék :-)

Hétfőn este még kicsit nekiindultunk a környéknek bevásárlás után. Gondoltam milyen jó lenne átnézni kicsit Siegburgba, kb 15 perc autóval és az az első nagyjából értékelhető méretű városka. Na parkolni gyakorlatilag a lehetetlennel egyenlő. Vannak a belvárosban ill. a környékén parkolóházak, be is hajtottam egybe nagy lendülettel 19:54-kor, hogy utána bent észrevegyem, hogy csak 8-ig van nyitva. A jó kis pesti gondolkodás; fel sem merült bennem, hogy ilyen korán bezárnának egy parkolóházat :-D Szóval 1,60 EUR-t kidobtam a kukába és elkezdtem helyeket vadászni az utcán (lehetetlen), aztán totálisan véletlenül találtam egy szabadtéri parkolót, ami este 7 után ingyenes, halleluja! Egy órát sétálgattunk, helyes kis város, sok kiülős étteremmel, nagyon jó lehet egy nyári estén, majd kipróbálom.

Holzgasse; sétálóutca, ahol a sörfőzdétől kezdve, az ír pubon át a görög étteremig minden van

Ezen a téren volt a legtöbb, gyakorlatilag fullon lévő étterem, kiülős részekkel. Csak innen, a túloldalról tudtam egyben lefényképezni, szóval a nightlife pont nem látszik :-)

Kutyaparkoló

Lőttem magamnak azért egy jóféle olasz fagyit is

A következő szabadnapomat már szeretném mozgalmasabbra tervezni, de az autó nem mindig elérhető, szóval gondolkoznom kell a tömegközlekedésen, ami viszont amiatt kicsit problémás, hogy otthon felejtettem Szotyi szájkosarát, és gőzöm sincs, hogy itt mennyire veszik komolyan azt, hogy rajta van-e a kutyán buszozás, vonatozás, stb közben. Ha bárkinek van erre vonatkozó tapasztalata, szívesen venném ha megosztaná :-)