Most megint kicsit visszafele megyek az időben, mert egy ideje már elhatároztam, hogy a tavasszal itt eltöltött próbahetemnek mindenképpen kellene valamiféle emléket állítanom, annyira tipikusan rám jellemző balfasz történet az egész.
Március 31-ére (keddi nap) foglaltam a repjegyemet Budapest-Amsterdam, Amsterdam-Köln vonalon, visszafelé ugyanez, csak egy egész napos layoverrel Amsterdamban. Az ezt megelőző hétvégén a videoszolgálaton dolgoztam a Fedettpályás Döntőn, ahol is szombattól kezdve már beteg voltam, vasárnap estére pedig alig láttam ki a fejemből és lázas voltam. Hétfőn gyakorlatilag egész nap az ágyban feküdtem és Aspirin Complexet tömtem magamba a gyors és látványos javulás reményében, ami ugyan váratott magára, de mindenesetre azt gondoltam, hogy ennél azért sokkal szarabb legalább már nem lehet a helyzet. Természetesen, mint már annyiszor, tévedtem.
Nem tudom mennyire él élénken az emlékezetetekben, de pont akkor csapott le Európára, de leginkább Németországra ez a kis Niklas névre keresztelt hurrikán-szerűség, és már hétfőtől kezdve mocskos egy időjárás volt még Pesten is. Na hétfőn ebéd után érkezik az sms és e-mail a KLM-től, hogy sajnos a másnapi Amsterdam-Köln járatomat törölték, majd jelentkeznek a fejleményekkel. Így, ennyi. Szuper. Átnyálaztam a honlapjukat, telefonon nem lehetett elérni őket, láttam, hogy emberek százai próbálkoznak a facebookon. Megnéztem a Schiphol honlapját és elképesztő mennyiségű járatot töröltek már hétfőn is, és kissé csodálkoztam is, mert mondom oké, hogy picsa nagy szél fúj (mármint itt Budapesten), de azért legalább egy tengerentúli járat csak fel bírna szállni... Így visszatekintve nem is értem a logikámat, aminek mentén ezt az egészet akkor végiggondltam :-D De betudható a láznak és az elfogyasztott gyógyszerek mennyiségének.
Estére megszületett a megoldás; jött az e-mail, hogy átfoglalták az egész keddi utamat a Lufthansához, az új útvonal pedig Budapest-München, München-Köln lett.
Az utazás napjára már egy fokkal jobban lettem (nem volt lázam), viszont elkezdtem rettenetesen parázni az úttól. Alapból tartok a repüléstől, ha minden simán megy, akkor én is simán elvagyok, de amint jön valami kis turbulencia, akkor végem. Pedig pont a múltkor kiszámoltam, hogy 80 körüli repülőutam volt már, sok ezek közül tengerentúli, szóval lett volna már rá időm, hogy hozzászokjak. Kis adalék a képhez, hogy néhány héttel előtte történt a Germanwings katasztrófa...
Lényeg a lényeg, hogy ordas nagy szél fújt Ferihegyen, kapásból késett a gép fél órát, aztán felszálltunk... Brutál turbulencia, facsarom a vizet a szék karfájából, amikor egy nő frankón elkezd "sikkantgatni".Na kész, ott végem volt rögtön, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, vagy felpofoztam volna a nőt, de leginkább a kettőt egyszerre, aztán nagy kínkeservesen elértük az utazómagasságot, és a kellemes hangú stewardessek bemondták, hogy sajnos csak korlátozott mennyiségben tudnak ételt és italt felszolgálni, ugyanis NEM TUDTÁK CSATLAKOZTATNI A GÉPHEZ A CATERING EGYSÉGET MÜNCHENBEN A SZÉL MIATT!!! Na ezen a ponton kezdtem el kételkedni, hogy jó ötlet volt-e ez az egész, hogy én majd itt nekiindulok a nagyvilágnak már megint.
A leszállás Münchenben legalább olyan horror volt mint a felszállás Ferihegyen, csak ezúttal extra hangeffektek nélkül. A földön viszont szembesülnöm kellett a következő problémával; a félórás késés miatt több, mint valószínű, hogy nem fogom elérni a csatlakozásomat. A vége az volt, hogy futólépésben csapattam keresztül az egész terminálon a mozgójárdák segítségével (mert persze PONT a túloldalon volt a kapu a kölni géphez, hol máshol...), és közben végig azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e most jobb nekem, ha elegánsan, kényelmesen lekésném ezt a gépet és mondjuk holnap reggel mennék tovább, de mielőtt még leokézhattam volna magamban ezt az opciót, megérkeztem a kapuhoz, ahol rajtam kívül még hat ember állt úgy, hogy a gépet már lezárták. A boarding agent valahogy nagy nehezen felkönyörgött minket (pedig addigra már mantráztam közben, hogy légyszi ne sikerüljön), aztán amikor kigurultunk várakozni a felszállásra, és az egyhelyben álló A319-est LÖKDÖSTE a szél, akkor már kezdtem nagyon durván magamon kívül lenni a félelemtől. Megint egy irgalmatlan szörnyű felszállás következett, nem vagyok egy gyenge gyomrú gyerek, de most már tényleg azt hittem hogy kelleni fog a papírzacsi.
Utazómagasságon úgy nagyjából elviselhető volt a dolog, de szerintem én ekkortájt vagy nem sokkal ezután már sokkban lehettem, mert amikor elkezdtünk ereszkedni, na akkor úgy frankón halálfélelmem volt. Életemben nem voltam még ennyire beszarva és tényleg azt hittem, hogy itt most simán el fogok patkolni, már majdnem a falat kapartam. Aztán annyira elfáradtam abban, hogy 200 volt a vérnyomásom, hogy majdnem beájultam (közben permanens hányinger), aztán megint felpörögtem, de mondom most már mindjárt itt kell legyen a kifutópálya, már biztos nem kell sok, pillanatokon belül földet értünk. Na ekkor felzúgtak a hajtóművek, és olyan erővel indult meg a gép felfelé, hogy a fejem a gyomromba zuhant. Átstartolás. Kapkodva be is mondta a másodpilóta, hogy meg kellett szakítanunk a leszállást, de ez egy TELJESEN MEGSZOKOTT PROCEDÚRA (érted??!!), és nemsokára a kapitány részletes tájékoztatást fog adni. Na én itt már gyakorlatilag hiperventilláltam és teljesen biztos voltam benne, hogy mind meghalunk.
Megint felküzdöttük magunkat utazómagasságra, és akkor megosztotta velünk a kapitány, hogy a leszállópályán 90km/h-s oldalszél volt esővel, most átmegyünk egy várakozó zónába és 20 percen belül újra megkíséreljük a leszállást (nem lehetne, hogy itt maradjunk amíg elmúlik a vihar??). Szerintem ekkorra az agyamban kiégett valami biztosíték már, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Szerencsére a második próbálkozás sikerült, és egy, az előbbihez kísértetiesen hasonlító, borzalmas ereszkedés után földet értünk Kölnben.
Jött az sms, hogy a csomagom Münchenben maradt (micsoda meglepetés), írtam gyorsan szüleimnek, hogy még élek, és majd jelentkezem, majd a reptéren az első utam a mosdóba vezetett, arcot mosni meg egy pillanatra egymagamban lenni, mert még mindig remegett kezem-lábam. Bejelentkeztem a poggyászosoknál, hogy hova küldjék ki a bőröndömet holnap, és mindezek után vett fel Alex, a főnökasszonyom a bejáratnál. Gondolom nem kell részleteznem ,hogy milyen állapotban voltam addigra :-D
Ez a sztori egyébként a mai napig felzaklat ha elmesélem, vagy mint most jelen esetben, leírom. Oltári szemétség, hogy pont egy repülés-parás emberrel kell, hogy ilyen történjen. De legalább egyben megérkeztem. Egy db kézitáskával, meg a ruhával ami éppen rajtam volt. Alex megvacsoráztatott, megmutogatta gyorsan a sötétben az istállót (mert addigra már 10 óra körül volt), aztán mentem a leendő lakásomba. Felhívtam fatert, és 20 percen keresztül hisztérikusan, már-már kiabálva ecseteltem ,hogy ilyen elbaszott napom még soha az életben nem volt. Ha akkor valaki azt mondta volna nekem, hogy vagy egy ugyanilyen repülőút haza, vagy gyalog kell menjek, esküszöm, hogy a gyaloglást választottam volna. A telefon után kaptam egy laza sírógörcsöt, majd elmentem zuhanyozni, és az volt életem eddigi legjobb zuhanya. A mai napig eszembe jut néha, hogy ennek a zuhanyzónak köszönhetem ezt az élményt, imádom.
Folyt. köv.
