Kissé leamortizálva írok most a tejes teám és a gyümölcsös kekszem mellől. De nem akarok rögtön ennyire előreszaladni :D

Végre sikerült a végére érni ezeknek a durva napoknak, holnap pedig szabadnap, úgyhogy most nagy az öröm. Elég keveset tudtunk lovagolni, de azért csak sikerült valamit haladni a lovakkal.

A háromévesek jórészt kint voltak legelőn, szombaton pedig szabadon ugrattuk őket Peterrel. Jane és Felice aránylag könnyen ment, de Gorginánál úgy éreztem, hogy én többet futottam, mint a ló. Azt már meg se akartam kérdezni, hogy nem lenne-e egyszerűbb több emberrel csinálni ezt :D

Ma (vasárnap) felültem rájuk. Elsőnek Jane-re, aki a pályák, istállók közötti közlekedés során többet szeret hátrafele menni, mint előre. Pete kitalálta, hogy a lovak akkor most már "kinőtték" a fedelest, ideje próbát tenni velük a kisebbik homokos pályán is. Hát kellett kapaszkodnom, nem mondom, de a végére egész szépen ment. Halkan megjegyzem, hogy nem sokat segített a helyzetemen Jerry, Moonshine gazdája, aki, amikor már épp kezdett kicsit jól menni Jane, elvágtatott Mooneyval a farm szélén az emelkedőn, körülbelül 30 méterre a pályától. A hatás nem maradt el....

Ezalatt viszont sikerült úgy meghúznom a jobb combomat, hogy azóta olyan a járásom, hogy erre már nem is igen tudok milyen frappáns jelzőt kitalálni... Ez volt az első "sérülés". Igazából emellett a jobb középső ujjam szórakozik még pár napja, ha megpihen akkor bedagad, és nem tudom behajlítani, de elképzelésem sincs mit csinálhattam vele :D

Gorgina egy álom volt, mint mindig. Ő az akit úgy ki tudok emelni, hogy nagyon jól sikerült megtalálnunk a közös hangot, szuper vele dolgozni! Felice csak nyereggel ment futószáron, mert elég komoly lemaradása van a többiekhez képest. Valami sipolyos rondaság volt a nyakán, majdnem már a fülénél, és emiatt kimaradt a munkából egy ideig.

Monney gazdája egyébként, akit az előbb említettem, nagyon komoly figura. Kb 70-es pasas, felszerelik neki a lovát, ellovacskázik, leszerelik, és tökjól elvan. Mindig hoz a kutyáknak jutalomfalatokat, és nagyon érdekes, hogy a két jack russel valahogy meg tudja különböztetni azt, amikor Mooneyt Jerrynek, és amikor saját magunknak szereljük fel (=mi ülünk a lóra). Ha úgy ítélik meg, hogy a tulaj fog jönni, akkor egész végig ott ülnek Mooney mellett a szerelőhelyiségben, és várják a jussukat. Hiába, terrierek :)

Bud professzor pedig nem kevés érdekes percet okozott :D Pénteken azt a feladatot kaptuk, hogy sétáljunk el a fedelesbe, ügessünk egy kicsit, aztán a kis homokos pályára, megint kis ügetés, le a nagy homokosra, megint ügetés, stb. Budról tudni kell, hogy ahogy kicsit közelebbről megismertem, szembesülnöm kellett vele, hogy valószínűleg szorosabb rokonságban áll a szamarakkal, mint a lovakkal.... Magyarul nem valami együttműködő, néha gyökeret ereszt. Ilyenkor az elején nagy nehezen el tudtam indítani csizmával, pálcával vegyesen. Körülbelül öt perc után elkezdett rúgni a pálcára, vagy csak egyhelyben bakolni :D Amikor rájött, hogy ez sem megoldás, áttért a tolatásra. Nagy nehezen abszolváltuk az aznapi feladatot, de szombaton már egyre erősebben kapcsolt hátramenetbe, ha valami nem tetszett neki. Peter szólt, hogy menjek be kicsit a fedelesbe, felvesz egy futószáras ostort. Ha elkezd megint tolatni, akkor majd ő ott lesz, és "segít". Én erre épp valamit heherészve reagáltam, amikor Bud megtorpant egy kicsit, és Pete elég durván félbeszakítva a mondatomat, akkorát sózott a lóra, hogy hirtelen nem csak Bud, de még én sem tudtam, merre vagyok :D Érdekes volt egyébként megfigyelni, hogy a futószáras ostor nem csak a lóra, hanem a lovasra is hihetetlen motiváló hatással van: próbáltam elkerülni egy esetleges újabb ilyen "segítséget", nem voltam benne biztos, hogy én tutira kimaradok az ostor hatóköréből, szóval próbáltam Budot minden erőmmel jobb belátásra bírni. Egyszer még meg kellett biztatni, amikor a kis "házi-erdőbe" próbáltam bemenni vele, ahol a gyakorló vadász akadály is van.

Ma már csak egyszer kellett megkínálni, a legelején amikor felültem. Utána úgy masírozott előre, mint a kisangyal. A kis homokos pályán egész jól ellovacskáztam vele, még vágtázni is sikerült, bár úgy kellett hajtanom, hogy a végére olyan érzésem volt, hogy én cipeltem a lovat a hátamon és nem ő engem. Nagyon örültem magunknak, Bud is szépen nyugodtan sétált az istálló felé. Abba az istállórészbe, ahol ő is van, a jártatógép és a legelők felől lehet bejutni, oda pedig egy viszonylag meredek lejtő vezet. A lejtő tetején leszálltam, majd elkezdtem lefele menni vele, ahol is félúton valamitől megijedt, és a legjobb menekülési útnak a rajtam keresztül vezetőt gondolta. Kis híján letarolt, szerencse, hogy a kobak még a fejemen volt, mert vállon és fejbe sikerült vágnia elég erősen. Én majdnem fejjel előre legurultam a lejtőn, mázlim volt, hogy talpon bírtam maradni, de így is "letántorogtam" egy pár métert. Karolina már csak a végeredményt látta: Bud halálra váltan, földbe gyökerezve szuszog a lejtő közepén, én meg körülbelül három méterrel odébb vakarom a fejem, hogy mi is történt itt most :D Na így sikerült a vállamat lezúzni ma, ebből is a jobboldalit persze. Alaphangon nem fáj, de bizonyos mozdulatokat szinte képtelen vagyok vele végrehajtani, szóval extra hálás vagyok érte, hogy holnap nincs munka.

Itt van Bud, amikor jógyerek:

 Ezek pedig a kecses lábacskái:

Most épp valami "eksön múvít" nézünk fél szemmel a tv-ben, Malin ha minden igaz lassan már be fog futni. Holnapra az a terv, hogy Vickyvel és Karolinával átruccanunk Arklow-ba, ott viszonylag több minden van, mint Wicklowban, majd meglátjuk :D Voltunk amúgy ott vacsizni meg vásárolgatni múlt héten, de annyira fáradt voltam, hogy sok minden nem maradt meg a fejemben belőle. De majd most :)