Vagyis igazából már jövő héten lesz kerek négy hónapja, hogy Németországban vagyok. Még leírni is sok.

Nem véletlenül volt ekkora szünet a blogírásban, néhányótoknak említettem, hogy nem érzem autentikusnak a dolgot, valami nem stimmel, kell egy "letisztázó" poszt, de az istennek nem akart megérni. Nagyon inspiráló hatással volt rám a héten egy meglehetősen felkavaró, már-már rémálmom, amiben újra az előző munkahelyemen dolgoztam :-D (a kedves kollégák remélem tudják, hogy őket változatlanul imádom :-D)

Ha visszagondolok a kezdetre, és a mai napra, a kettő között átívelő szakaszban hihetetlen sok minden megváltozott az életemben, és egyúttal bennem is. Valószínűleg ezt éreztem menet közben, és erre nem találtam semmiféle kézzelfogható magyarázatot, vagy leírást. Aztán később nagyon zavart, hogy amikor mindezt igyekeztem gondolatban megfogalmazni, mindig valami, a külföldi élettel/munkával kapcsolatos halálosan unalmas, elcsépelt közhelynél lyukadtam ki. Majd rájöttem, hogy az általam közhelyként aposztrofált megállapításokat úgysem tudom elkerülni ebben a történetben, úgyhogy végül lemondóan legyintettem :-)

Visszatekintve azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem volt jó a hozzáállásom az elején, pedig azt hittem, hogy igen, és hogy marhára keményen tudok dolgozni. Hát nem. Az első meglepetés akkor ért, mikor az első hónap tájékán a főnökeim leültettek, és megkérdezték, hogy egyébként így szeretek-e itt dolgozni, mert hogy ők marhára tanácstalanok és nem tudnak kiigazodni rajtam. És nem értettem, hogy miért. Talán kicsit fel is voltam háborodva. Így visszatekintve most már tudom, mi változott azóta. A hozzáállásom.

Egy példa: nyűgösnek találtam az elején ezt a takaró-mizériát 20 lónál, hogy éjjel hideg van, takaró fel, napközben ha megy a jártatóban meleg van, takaró le, ez az istálló napközben hűvösebb, takaró marad, a másik felmelegszik, takaró le, ez frissen van nyírva, az szőrösebb, valamint ezek végtelen számú kombinációja. Ennek nyilván nem adtam hangot, csak belül mindig kicsit morcogtam. Mostanra meg én lettem a legnagyobb "takarónáci" az istállóban, aki képes este fél 10-kor is kimenni ha elkezd fújni a szél, vagy esni az eső és megbizonyosodni róla, hogy kell-e takarni a frissen nyírtakat, valamint, hogy csak a frissen nyírtakat kell-e takarni, vagy a szőröseket is :-D (Az esti körletet a főnökeink csinálják alapesetben egyébként.) A két verzió közötti különbség mindössze annyi, hogy most már teljesen magaménak érzem az egész munkakörömet, és ez kívülről is látszik. Ez a fajta mániákusság mondjuk kicsit már a ló túlsó oldala felé közelít, de bízom benne, hogy majd beáll az egyensúly. Talán épp emiatt történhetett meg az is egy két hetes versenyen, hogy a közepén észrevettem az egyik lónál egy nagyon kezdetleges kólikát, és a doki tudta még doppingmentes szerrel kezelni, így a ló versenyezhetett tovább.

Szép lassan rájöttem, hogy mennyi minden belefér egy napba, amit nem is gondoltam volna, és nem is kell beleszakadni a munkába. Ehhez mondjuk kell az itteni jó háttér is, amit a magyarországi munkahelyeimhez képest úgy tudnék jellemezni, hogy a stressz hiánya. Nincs semmiféle felesleges feszültség, vagy üres körök és problémázás. Ami különösen azért érdekes, mert óriási a felelősségünk ezekkel a drága lovakkal, és amíg egy cégnél, ha hibázik valamit az ember, akkor valahol, valamiféle védőháló mindig van, valamilyen megoldás mindig adódik, addig itt ha balfasz vagyok és összetöri magát a ló versenyen a patamosóban, vagy leugrik a kamionról, akkor az egyedül az ÉN problémám, és nem lehet helyrehozni. És mindezek ellenére sokkal nyugodtabb és motiváltabb vagyok, mint eddig bármikor.

Biztos emlékeztek még az első posztjaim egyikére, amiben írtam az erdőről, ahova Szotyival járunk ki sétálni, hogy mennyire be voltam darázva tőle :-D Mostanság már simán elsétálgatok ott közel egy órát úgy, hogy üvölt a fülemben a zene, és a legnagyobb félelmem az, hogy egy másik kutyasétáltató esetleg nekiállna velem csevegni. Furcsa volt az elején, hogy a környéken mindig mindenki mosolyogva előre köszön. Mindig viszonoztam, de kissé kínosan éreztem magam. Mostanra már természetesen jön a mosoly tőlem is, reflexszerűen, és igyekszem beelőzni a szembejövőt a köszönéssel :-) Most már nem találom furcsának, ha egy ismeretlen élből mosolyog rám. Ez a normális.

 A kezdeti honvágyam is átalakult időközben valami mássá. Az első két hét KEGYETLEN volt, így, csupa nagybetűvel. Aztán szépen lassan elkezdtem otthon érezni magam itt is. Most már csak néhány ember, és momentumok hiányoznak, például a sarki krimóban melegszendvicset enni ice teával, majd utána leküldeni még egy fagyit egy jó nyári estén, mindezt max 600 Ft-ból :-D Vagy a szüleimmel Investigation Discovery-n nézni az őrültebbnél őrültebb bűntényeket és közben részletesen kommentálni. A sor hosszú, de van helyette most valami más, valami új, ami már eddig is nagyon sokat tanított nekem. Nem tudom meddig fog tartani, de most érzem csak igazán, hogy ez csak a kezdet, és olyan hatalmas ez a világ, olyan határtalan lehetőségekkel.....

És azt hiszem most már a blogolás is könnyebben fog menni :-D