Jeleztétek páran, hogy írhatnék aktualitásokat is, de egyelőre nem nagyon tudok, mert napról napra egyre furcsább irányba eszkalálódnak itt a dolgok, és aggályaim vannak azt illetően, hogy leírjam-e ezeket itt a blogon. Ezeknek a lényegi infóknak a hiányában viszont nem tudom leírni az aktuális helyzetet, amit röviden úgy tudok összefoglalni, hogy szar. Vasárnap költözöm át az új helyemre, talán akkor, ha már nagyjából leülepedett itt minden, írok egy összefoglalót, mert megér egy misét azért a sztori. És most vissza a poszt-sorozatom befejező részéhez :-)

A vágtából való lófektetésem mára kisebb legendává vált itt egyébként. Ha Check Out szóba kerül, Alex sosem mulasztja el a lehetőséget, hogy elsztorizza :-D

Végülis túléltem azt a napot is, de kicsit bennem volt a para, hogy bár Alex nagyon normálisan kezelte az egész incidenst, de mi van, ha csak simán udvarias volt. Merthogy lényegében ott voltam egy rakás eldugult orrú, krahácsoló, sánta szerencsétlenségként, aki egész nap Carmexszel kenegette a orrát. A bokám közben kötelező jelleggel feldagadt, és az volt a mázlim, hogy simán sétálásnál nem fájt, csak bizonyos mozdulatoknál, amiktől igyekeztem tartózkodni.

Azt már csak így szinte mellékesen jegyzem meg, hogy egyik éjjel kiestem az ágyból a kőpadlóra (mert itt minden lakásban, minden egyes helyiségben kőburkolat van). A mai napig nem tudom elképzelni, hogy hogyan történhetett, de igazából csak "felírom a többihez", mert ez a teljes hét valami egészen katarktikus módon elbaszott volt :-D

 Szombat volt az utolsó napom, délután leültünk a főnikkel megbeszélni, hogy mi legyen. Ők egyértelműen pozitív visszajelzést adtak, én pedig kértem egy kis időt, hogy jó döntést hozhassak, ezt teljesen korrekt módon fogadták. Jó pár napig egyébként tényleg fogalmam sem volt, hogy akarok-e menni vagy sem.

Vasárnap korán keltem, mert addigra hagytam a pakolást + takarítást a lakásban. Előző este nem értem rá, mert már Amsterdamban voltam lélekben a neten keresztül :-D Ezt a képet is aznap reggel lőttem a hálószobaablakból, imádom:

Kilencre megreggeliztem és kitoltam a bőröndömet, aztán pedig Alex kivitt a reptérre. Még megittunk egy kávét, aztán ismét átadhattam magam a repüléstől való rettegés iszonyatának. Az első részben már említettem, hogy nem sokkal előtte történt a Germanwings-katasztrófa, így minden áldott nap, ha felnéztem Facebookra, vagy bármelyik hírportálra, MINIMUM egy hír biztos, hogy szembejött velem a témában. Nem mondhatnám, hogy segített. Az idő csodaszép volt már, így az eredetileg tervezett útvonalon mehettem, ami viszont azzal járt, hogy a kb 45 perces Köln-Amsterdam útvonalon egy pici Fokkerre kellett felülnöm, és az az, amitől a legjobban parázok, a kicsi repülők.

A kölni reptér egyébként meglepően ódivatú, nincs például "self check in" sem, vagyis nem tudja az ember saját magának megcsinálni a becsekkolást a számtalan érintőképernyős masina egyikén (amik itt egész egyszerűen nem voltak). Klasszik check-innel pedig már NAGYON régen utaztam. Kissé félszegen odasomfordáltam az egyik KLM-es pulthoz, hogy "Öhm... elnézést... ööö.... látom, hogy nincs self check-in, öööö... de szeretnék becsekkolni".

Gondolom mondanom sem kell, hogy a csávó NAGYON furcsán nézett rám. Őrjítő lassúsággal végül sikerült, a csomagomat is feladtam, jöhetett a biztonsági ellenőrzés, ami nekem kb. a 90-es évek Ferihegyét idézte így modernitás szempontjából. Mindezek tetejébe tetűlassúak voltak és végig olyan érzésem volt, hogy ha valaki szeretne valami tiltott dolgot bevinni, akkor a legmegfelelőbb helyen jár. Utána egy kis üldögélés, majd buszozás a pici géphez, ami olyan kicsi, hogy nem lehet dokkolni :-D

Felszálláskor megint kezdtem nagyon durván magamon kívül lenni, pedig az időjárás tökéletes volt, és tényleg minden simán ment. Ezt észrevette a mellettem ülő, 60-as éveiben járó kanadai hölgy, és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy NEM, NINCS! Dióhéjban összefoglaltam neki a hét eleji hányattatásaimat, ő pedig nagyon jó érzékkel végig szóval tartott a háromnegyed óra alatt, és a végére már egészen komfortosan éreztem magam. Végigfutottuk, hogy ki mit keres itt, és hova, miért repül, feljöttek persze a lovak is, ő pedig mondta, hogy hát nem tudja, hogy hallottam-e róla, de minden évben van egy nagy lovasverseny ott, ahol él, de ő még sosem volt. Kérdeztem, hogy mi a neve, vagy hol rendezik. Spruce Meadows :-D (Nem lovasoknak: Spruce Meadows gyakorlatilag a díjugratás egyik Wimbledonja, nem nagyon van ennél feljebb)

Így megtudta tőlem a hölgy, hogy ez a világ egyik legfontosabb ugróversenye, amire évről évre nem megy el. Felajánlotta viszont, hogy ha arra járok, szívesen vendégül lát, mert nagyon drága minden, cuki volt.

És ezután következett egy majdnem egész nap Amsterdamban. Számomra egy hazaérkezés-élmény ez a város, totális szerelem. Egy vidámpark felnőtteknek (és itt most nem feltétlenül a cannabisra gondolok). Nehéz szavakba foglalni, de olyan atmoszférája van, amit nem lehet nem észrevenni, az elképesztő nyüzsgés és embertömeg ellenére számomra nyugodt és szabad. Ez volt azt hiszem az első alkalom, hogy tökegyedül játszottam a felfedezőt külföldön és nagyon meghatározó élmény volt, nagyon sokáig visszagondoltam még erre a napra, és próbáltam megfejteni, hogy mi volt benne olyan különleges. Arra jutottam, hogy a város maga egy dolog, viszont ami tökéletessé tette az az volt, hogy utaztam (oké, hogy para a repülés, de IMÁDOM magát az utazás folyamatát), és a totális szabadság érzése arra a napra. Eljöttem Lohmarból, nem volt semmiféle kötöttségem feléjük, otthon nem volt fix munkahelyem, így nem lebegett előttem, hogy "bázzmeg, holnap már mennem kell dolgozni", csak az utazás volt, az élmények, az "itt és most". Egyedül annyi volt, hogy a 9 óra valamikor induló járatomat el kellett érjem, de az meg nem feszélyezett. Tényleg azon ritka napok egyike volt, amikor végig a "jelenben" tudtam lenni, és azt gondolom, hogy emiatt hagyott ilyen mély nyomot.

Mindenképpen ki akartam lyukadni Amsterdamhoz, mert nagyon sok mindenre ráébredtem később, amikor azon gondolkoztam, hogy mitől volt olyan különleges ez a nap, és részben ez is közrejátszott abban, hogy kialakuljanak az utazásra vonatkozó terveim a későbbiekre, amik istenigazából még most is csak alakulóban vannak :-)

A Schiphol repülőtér egyébként a kedvenc repterem, bár Ázsiában még nem jártam, lehet, hogy egy ottani ezt felül tudná írni. Főleg Köln után volt nagyon erős a kontraszt; vérprofi biztonsági ellenőrzés, elképesztő személyzet -pl boarding agent-, tényleg szuperek!

Bőven volt még időm egy vacsira és naplemente-bámulásra, a Pestre tartó gépen pedig már annyira lelazultam, hogy még olvasni is tudtam. Mellettem két magyar srác ült, és leszállásnál kicsit elkezdett parázni az egyikük, pedig tényleg nagyon lightos volt. Én meg, mint a bátorságát frissen visszaszerzett felhők királynője, mondtam neki, hogy aggodalomra semmi ok, és gyorsan elsztoriztam a keddi napomat :-D

Begijnhof